Hogyan állítsd vissza magadnak a látást oremus. Heti IGE, bátorító üzenet

A Tuileriákban, A jó király hasán dülöngött, színe halvány volt, mint győzötteké, kiket vár a bitó, s mint alázatos eb, nem is volt lázadó, mert ez az araszos vállú hámor-csibésze oly vén és oly fura szavakat szórt elébe, hogy mint ütésből, úgy zúgott a homloka.

A földesúr lovon vadászott, halihó, s ez fűzfagúzzsal, az meg korbáccsal kezében hajtott minket. Jött a borravalójuk: felgyujtották kopott viskónkat éjszaka; benne jól sült kalács kis kölykünk volt maga. Ó, nem panaszkodom.

Szerelmes csillag

Butaságot beszélek, hiszen köztünk marad. Szólj, ha van ellenérved. És mondd, nem gyönyörű, ha június kövér csűrei közt zörög a nagy szénásszekér? Látás és orrfolyás a gyümölcsös szagát, mondd meg, nem gyönyörű-e érezni, ha eső szitál rőt-szőke csipkebogyó látás S a búza, búza, mondd, a telt kalász, a mag, hogy érik a kenyér, nem jó a gondolat?

Ó, mennék én vigan fűteni a kemencét, s míg üllőm csengene, harsányan énekelnék, ha tudnám biztosan: jut nékünk is falat, emberként végre már! De most már tudom én! S nem bírok hinni abban, amíg van két kezem, pörölyöm és fejem, hogy jöjjön valaki - rajta tőrös köpeny - és szóljon: - No, fiam, a földemet bevetnéd?

Heti IGE, bátorító üzenet

És háború alatt velem újból megessék, hogy elvegyék megint fiúgyermekemet? Jó néznem, azt hiszed, bódédban ezt a pompát, fényes tisztjeidet, széltolók ezreit, a sok korcs kurafit, ki itt páváskodik: lányaink illatát ők adták palotádnak, nekünk meg cédulát, mely a Bastille-ba zárat.

S mi majd szólunk: - Helyes! Szegények, térdre hát!

• Látás, mi van
• Bob inspirációja jórészt több, mint negyven éves keresztyén vezetői tapasztalatából, valamint az édesanyja által belenevelt bibliai alapelvekből és Isten szerinti értékrendből fakad.

Növelje garasunk a Louvre aranyát! S te leiszod magad, vár rád a remek ünnep - s nevetnek az urak, amint fejünkre ülnek! Nem, nem! Ez a piszok papáink bűne még! Nem ringyó már a nép. Három lépés elég, s Bastille-od porba dőlt, mi szedtük szét a várat. Bizony, minden kövén vért izzadt ez az állat, és undok volt, míg állt, leprás falaival, és emlékeztetett mindenre ez a fal, hogy mindig körbezárt, hogy árnyékába fúltunk!

És ez olyasmi volt, akár a szerelem. Csókoltuk fiaink, mellünkre vonva őket. S mint fújó orrlyukú hogyan állítsd vissza magadnak a látást oremus, mentünk, erősek, büszkék voltunk, Uram, s ez itt bent vert, dagadt Emelt homlokkal - így - mentünk a nap alatt, Párizsban!

S rossz gunyánk elé gyűltek a népek. Most Emberek vagyunk! Tudtuk - arcunk fehér lett, részeggé tett, király, a rettentő remény; s hogy ott álltunk a vár sötét-bástyás terén a trombitákkal és a tölgyfalevelekkel, kezünkben a dzsidák: bennünk nem gyűlölet kelt, - ilyen roppant erő már szelídségre int!

És őrültek vagyunk e naptól fogva mind! A munkások hada az utcára özönlött, és ez az átkozott csapat minden közön nőtt: pénzes kapuk előtt torlódik a tömeg.

Én meg velük futok, ütöm a spicliket, vállamon kalapács, a várost járom egyre, itt-ott reácsapok valami szemtelenre, s ha pofámba nevetsz, megöllek, jól vigyázz! Félre szecska-fej, badar burnót-tokostól! Elég már e lapos agyvelőkből, elég a haspókokból.

Új fogást adsz elénk, mikor vadak vagyunk, polgár, te ezt kinálnád? Míg mi pásztorbotot törünk s királyi pálcát? Karon ragadja őt, tépi a függönyök bársonyát és a tág udvarsorokra bök, hol nyüzsög, hol pezseg, hol zúdul a tömeg lenn, az helyreállítsa a látást, ha 2 tömeg, zuborgó görgetegben, üvöltve, mint az ár, hörögve, mint szuka, nehéz fustély vele és vashegyű dzsida, dob döndül, vad lebuj, piac rikolt szavukban, sötét rongytengeren vérszínű sipka buggyan: s az Ember a nyitott ablakon átmutat, izzad már a király, reszketeg, sápatag, a látványtól beteg!

Lásd, én kovács vagyok, az asszonyom velük, őrült! Kenyérre les itt a Tuileriákba! Van három gyermekem.

Züllött vagyok. Szabadon, mint a kivert ebek; folyvást sértegetik őket!

Így lázadozva, fáj bennük valami. S ez iszonyat okozza, mert megtörettek ők, mert átkozottak ők, hogy itt süvöltenek most az orrod előtt. Szép leánykáitok itt vannak. Csőcselék ez. Minden Boldogtalan, kinek a háta égett a kegyetlen napon és ment és ment tovább, s ölte a munka már, szétvetve homlokát, íme az Emberek!

Küldetésünk

A kalapot le, polgár! Mi Munkások vagyunk! Vár a kor már, az új, a nagy, mikor tudásra éhezik az Hogyan állítsd vissza magadnak a látást oremus s kalapál reggeltől estelig, hatalmas célok és roppant okok vadásza, míg lassan győzni fog, a földet leigázza, s a Mindent megüli, akár hátaslovát! Nincs baj tovább, nincs!

S pörölyt tartva mérjük a rostán, mit tudtunk eddig is: aztán, komák, gyerünk! És néha megható, nagy álmokat szövünk, hogy buzgón, egyszerűn élünk majd sose szól szánk káromlástdolgozunk, s fenséggel mosolyog ránk egy nő, kihez szivünk legtisztább vágya von, és büszkén dolgozunk egész áldott napon, a feladat szavát bennünk harsona zengi! És boldogok leszünk; s mi legfőbb: soha, senki, senki meg nem hajol többé előttetek! Mert akkor puska függ majd tűzhelyünk felett De puskaporszagú körül a levegőég.

Én söpredék vagyok.

Nem megmondtam előbb még? Mert spicli, uzsorás, zugárus még terem. Mi szabadok vagyunk! Van bennünk félelem, amely naggyá tesz, ó!

Épp e percben nyugodt feladatot és otthont emlegettem Tekints az égre föl! Tekints az égre hát!

• A látáspatológia fő típusai
• Szász Tamás, a pogány Úgy ült az ital mellett, mintha a világ elsöprése reá lett volna bízva.

Felség, mely föl-le tolja öreg ágyúidat a mocskos kőuton. Hogyha meghalunk, lemossuk azt, tudom! S a tágas udvaron, s teremfalak között, ahol Párizs maga zihált, üvöltözött, borzongás rázta meg a roppant csőcseléket, s a Kovács - nagy kezén a szenny fönsége fénylett - bár a pohos királyt verejték verte ki, fejébe nyomta a vörös sipkát neki!