Igazi elképzelés, hogyan lehet átjutni, Nehezebben lehet átjutni a hídon

Igazi elképzelés Saturn rakétacsalád és Saturn I A holdprogram kulcsa egy megfelelő kapacitású hordozóeszköz léte volt. A rakétafejlesztés pedig a hadsereg privilégiuma volt a második világháború után Amerikában. Még az űrprogramoktól és a NASA-tól függetlenül ben felmerült a katonai igény nagy teherbírású hordozóeszközök iránt, mivel a Pentagon különböző nagy tömegű atom robbanótöltetek célba juttatását vette tervbe.

Ez utóbbi ügynökség műszaki vezetője Wernher von Braun volt és a szakembergárda gerincét a von Braun köré szerveződő, a Német Harmadik Birodalom rakétafejlesztéseit végző, a második világháború végén magukat az Egyesült Államok hadseregének megadó mérnökcsoport képezte.

• Nehezebben lehet átjutni a hídon Egy év alatt újul meg Erzsébet királyné hídja.
• Fokozza a látási gyógyszereket
• Gyógyíthatja a rövidlátást
• Mit jelent ez pontosan?
• Technika a látás helyreállítására
• A republikánusok szerint az egész egy vicc, ám ha közelebbről megnézzük a programpontokat, kiderül, hogy a koncepció nem egy valóságtól elrugaszkodott, utópikus elképzelés, hanem egy gondosan, kellően rugalmasra megfogalmazott terv, melyet követve úgy reformálható meg az ipar, hogy elég tér marad a szükséges kompromisszumoknak is.
• Apró dolgokról van szó, szóval nem értjük … Közzétéve:

Ez a csoport számos rakéta megalkotása után a nehézrakéta projekthez létrehozta a Saturn I hordozórakétát. A Saturn I furcsa módon mire elkészült, már nem kellett a Pentagonnak a nukleáris robbanótöltetek drasztikus súlycsökkenése miatt, ezért a projektet nyarán teljes egészében átadták a NASA-nak, űralkalmazásra.

A Saturn IB megnövelt tolóerejével már alkalmas volt a közben kifejlesztett bármelyik Apollo űrhajóegység Föld körüli pályára állítására, azaz az űrhajórendszer egyes egységeinek berepülését már el lehetett végezni. Az új hajtóművek minőségi ugrást jelentettek az elődökhöz képest az F1 egyetlen példánya szolgáltatott például akkora tolóerőt, mint az előd Saturn I teljes, nyolc hajtóműves első fokozataés összességében mesés, tonnás Föld körüli pályás, 48 tonnás holdi hasznos tömeg kapacitást biztosítottak.

Szükség volt egy nagyobb űrhajóegységre, amelyben az oda- és visszautat teheti meg a legénység. Emellett kellett egy másik űrhajó, amely a leszállást hajtja végre és odalenn lakóegységül szolgál. Bővebben: Apollo űrhajó Az Apollo űrhajórendszer parancsnoki és műszaki egysége Hold körüli pályán Apollo—15 A holdra szállásos koncepció nem határozta meg hány embert kell feljuttatni egy hogyan lehet átjutni szálláshoz. Különböző tervek után végül a három fős személyzet mellett döntöttek: két fő száll le a felszínre és egy harmadik fenn marad az anyaűrhajóval az egy fős leszállást nem tartották elég biztonságosnak, két fő esetén a társ a bajba jutott űrhajós segítségére tudott sietni és a holdkomp irányításával kapcsolatos feladatokat is hogyan lehet átjutni lehetett osztani, csökkentve a pszichés terhelést.

Ennek a koncepciónak megfelelően az űrhivatal egy háromszemélyes anyaűrhajó fejlesztésébe fogott. Meglepő módon külső hogyan lehet átjutni nem a már két űrhajóval Mercury és Gemini tapasztalatot szerzett McDonnell Aircraft repülőgépgyárat, hanem egy új céget, a North American -t vonták be. Az űrhajó végül a Gemini kialakítását követte, két fő részből állt össze: a parancsnoki egységből és a műszaki egységből. A parancsnoki egység tulajdonképpen a legénységi kabint jelentette, amelyben csak a személyzet elhelyezését és az életkörülményeket fenntartó berendezéseket, valamint a navigációs műszereket helyezték el.

Ez az egység volt az, amely a Földre való visszatéréskor egyedüliként visszajutott a légkörön át a leszállóhelyre, ezért külsején hőpajzsot helyeztek el, valamint az orrkúpjában a légköri fékezéshez szükséges ejtőernyőket. A műszaki egység fogadta magába a küldetés teljesítéséhez szükséges hajtóműveket, hajtóanyagot és az űrhajó ellátásához szükséges egyéb anyagokat oxigén, hidrogénberendezéseket az áramot előállító tüzelőanyag cella, rádióantenna, stb.

Ez a látás 13 évesen romlik egység nem tért vissza Földre, hanem elégett a légkörbe lépéskor.

Apollo-program

Igazi elképzelés későbbi expedíciókon egy műszerrekeszt is kialakítottak benne, amellyel a társaira látásgyakorló videó parancsnoki modul pilóta globális megfigyeléseket végezhetett Hold körüli hogyan lehet átjutni. Az egység főhajtóművével végezték el a Hold körüli pályára állást és a hazainduláskor a keringésből való kigyorsítást, valamint a nagyobb pályakorrekciókat, a kisebb mozgásokhoz a hajó hengerpalástján 90°-onként elhelyezett kormányhajtóműveket használták.

A parancsnoki és műszaki egység tömege feltöltött állapotban 30 tonnát nyomott. A követelmények egy olyan űrhajóról szóltak, amely képes két ember lejuttatására a holdfelszínre és különösebb infrastruktúra nélkül képes felszállni onnan, valamint a felszíni tartózkodás maximum órája alatt lakhelyül szolgál — és természetesen ehhez való készletekkel rendelkezik — két ember számára.

A fejlesztési és építési munkával a Grumman repülőgépgyárat bízták meg.

„Szó sincs valódi politikai menedékkérelmi hullámról”

A le- és felszállás követelménye miatt itt is két külön egységből álló rendszert terveztek. A holdkomp alsó része az úgynevezett leszálló fokozat volt, egy négy lábbal ellátott csövekből összeállított doboz, amelynek belsejébe építették a leszálló hajtóművet és a működéshez szükséges hajtó és oxidáló anyagot. Itt kapott még helyet egy kisebb tárolótér, amelyben a holdra kihelyezendő műszereket, szerszámokat tartották, valamint néhány cserealkatrészt.

A leszállófokozat testéhez négy lábat rögzítettek, amelyek a földi startkor még összehajtogatott állapotban voltak, később a repülés során az űrben rögzítették kiterjesztett állapotban. A lábak nagy kerek leszállótalpakban végződtek, amelyek a felszíni talajterhelés csökkentését szolgálták, a szárak pedig teleszkóposan összecsúsztak a leszálláskor, ezzel tompítva a leérkezés erejét.

A felszálló fokozat volt az egész űrhajórendszer legkisebb önálló műveletekre képes egysége. Ebbe foglalták bele a legénységi kabint és a felszálláshoz szükséges hajtóművet, igazi elképzelés hajtó- és oxidálóanyagot. A kabin mérete rendkívül kicsi volt, térfogata valamivel több mint 6,5 m³ volt; nagyjából mint két összetolt telefonfülke. A tömegtakarékosság miatt még ülést sem helyeztek el benne, az űrhajósok állva vezették. A holdsétához beöltözött a hátizsákot is magukon viselő űrhajósok gyakorlatilag már mozdulni sem tudtak benne.

A feltöltött holdkomp tömege 15 tonna körül volt. Infrastrukturális fejlesztések[ szerkesztés ] A rakéták és űrhajók mellett a NASA-nak a felbocsátás további eszközrendszerét indítóállások, kiszolgáló létesítmények, szállítóeszközök is meg kellett teremtenie.

Legelőször is az indítások helyszínéről kellett dönteni, mivel egyetlen addigi indítóállás sem volt alkalmas a tervekben szereplő óriásrakéták felbocsátására. Bármilyen űrrakéta startjára az Egyenlítőhöz minél közelebb eső helyszín a legalkalmasabb, ezért a NASA ilyet keresett, ám csak olyat találtak, amely logisztikai szempontból elfogadhatatlan volt, így a keresés végül kikötött Cape Canaveralen, a meglévő Légierőbázis és NASA indítóállás sor mellett, a mocsárban fekvő területeknél.

Túl szép, hogy igaz legyen? Rossz viccnek tartják a Föld megmentésére hozott tervet

A területen a NASA három indítóállás, egy összeszerelő csarnok, a szükséges anyagok üzemanyag, cseppfolyós oxigén, alkatrészek stb.

Az egész beruházást az óriási túlbiztosítás jellemezte, mivel az USA komoly versenyre készült a szovjetekkel, amiben az egymás utáni küldetések párhuzamos előkészítésével számoltak.

Az elképzelések szerint a verseny megnyeréséhez két hónapos időközökkel kellett időzíteni a felbocsátásokat. Bővebben: LC—39 A legfőbb infrastrukturális fejlesztés a es számú indító komplexum létrehozása volt. Ebben az eredeti elképzelések szerint öt, egymástól 2,7 km-re álló indítóállást hoztak volna létre.

Nehezebben lehet átjutni a hídon

Később a terveket háromra redukálták, amely még mindig elképesztő túlbiztosításnak számított. Végül az építés során csak két állás épült meg a 39A és a 39B jelű, ez utóbbit mindössze egyszer használtak a program során. Az indítóállás maga egy hatalmas betonteknő, amely a rajta álló rakéta lángsugarát oldalra vezeti, meggátolva, hogy a talajról visszapattanó gázsugár, vagy a hanghullámok kárt tegyenek a rakéta szerkezetében.

Bővebben: VAB A VAB építése januárjában a képen a csarnok mellett jobbra látható piros rácsszerkezetek két kész és egy épülőfélben levő Mobil Indítótorony A rakéták összeszerelésére egy külön épületet szántak, amely a különleges szerelési mód, a versengés miatt túlméretezés okán a világ egyik legnagyobb épülete lett. A NASA a korábbi rakétáit az indítóállásban szerelte készre, ezúttal viszont úgy döntött, az óriásrakétát nem hogyan lehet átjutni ki az időjárásnak és szerelőcsarnokot épít.

A Saturn V összeszereléséhez az úgynevezett függőleges szerelési módot választották. Az óriási kocka alakú épületben szerelőszinteket alakítottak ki, amelyeket szabadon lehet áthelyezni az éppen szerelés alatt levő rakéta igényeinek megfelelően, valamint számos különleges híddarut is elhelyeztek benne, amelyekkel centiméteres pontosságú műveleteket lehetett végezni az akár tonnás egységekkel.

Az épület méretei: ,2 m hosszú, ,9 m széles és méter belmagasságú, alapterülete m².

• Koroknai Gergely
• A látás fényereje az
• Hogyan lehet helyreállítani a látást idős korban
• Házi karanténba vonultak.
• Ha a látás mínusz négy
• Нет, она следовала к Гробнице за реальным Элвином и за реальным Хедроном.
• Он позабыл все страхи в жажде побеседовать с этой почти мифической личностью прошлого.

Ez az eszköz egy vízszintes — középen a szállított rakéta hajtóműveinél lyukas — acél platformból és egy vele egybeépített függőleges rácsszerkezetű toronyból áll. A rakéta építése már ezen a struktúrán kezdődött, ezen rögzítették úgynevezett szélcsavarokkal a rakétát, majd az így összeszerelt egységet egyben szállították ki az indítóálláshoz. Ott a torony különböző szintjein csápokkal csatlakoztak a rakétához, ezeken át vezették az ellátóvezetékeket elektromosság, hajtóanyag, cseppfolyós oxigén, hélium stb.

A torony legfelső szintjén, a felső ellátókaron kapott helyet egy kis helyiség Fehér Szobaahonnan az űrhajósok közvetlenül az űrkabinba szállhattak. A torony belsejében lift működött, amely a működéshez szükséges egyéb anyagokat, valamint a kiszolgáló és repülő személyzet tagjait szállította. A start során az ellátócsápok elfordulva adtak utat a rakétának és vízelárasztással védték a szerkezetet a rakéta lángcsóvájától mindemellett a védelem mellett is minden start után alapos felülvizsgálatra, karbantartásra szorult.

Az állvány átalakított — rácsszerkezet nélküli — változata a Space Shuttle programban is folytatta pályafutását. Bővebben: Hernyótalpas szállítójármű Cape Canaveral A Mobil Indítótorony mozgatását egy önállóan is járóképes szállítójárművel, a hernyótalpas rakétaszállítóval végezték.

Az óriási, 40 méter hosszú és 35 méter széles jármű tonnát nyom, nyolc lánctalpon gördül a jármű minden sarkában egy páramelynek 57 lánctalpszeme egyenként  kg-os. Összesen két darab épült és jelenleg ez ek a világ legnagyobb önjáró járműve i. A szállítóeszköz egy különleges mérnöki igazi elképzelés, amely a Mobil Indítótorony és a rajta álló holdrakéta különösen precíz mozgatását végezte: a művelet kulcsa, hogy a rakéta mindig függőlegesen maradjon a tűrés 1 fok volt.

A függőlegességet a lánctalpak zsámolyainak hidraulikus kiegyenlítőivel lehet biztosítani a felső platform magasságát 6,1 és 7,9 méter között lehetett állítanimég az indítóállás lejtőjén való felkapaszkodás közben is.

A járművek több mint 40 év szolgálat után még ma is üzemelnek, a Space Shuttle programban alkalmazzák őket az eredeti feladatkörükben. Azonban óriási szükség volt űrtapasztalatok szerzésére, ezért a Mercury-program hogyan lehet átjutni kifutást, több repülési lehetőséget kapott. John Glenn repülésével előbb teljesítették a kitűzött célt, amerikai űrhajóst juttattak Föld körüli pályára, majd Scott CarpenterWally Schirra és Gordon Cooper repüléseivel egyre hosszabb küldetéseket teljesítettek, amivel saját — elsősorban orvosi — tapasztalatokat szereztek.

Korábban az orvosok feltételezése az volt, hogy az emberi szervezet nem tud megbirkózni az űrbeli körülményekkel, a súlytalansággal és az űrhajósok meghalnak igazi elképzelés. Ezt az állítást Gagarin repülése már megcáfolta, de további saját tapasztalatok kellettek. A holdra szálláshoz a Mercury tapasztalatai mellett még konkrétabb próbák is kellettek.

Ahhoz, hogy ember állhasson a holdfelszínen, három alapvető dologra volt szükség: két űrhajó egymás mellé tudjon navigálni bárhol az űrben űrrandevú ugyanez a két űrhajó össze tudjon kapcsolódni dokkolás a holdi leszállás után az űrhajós ki tudjon szállni a világűr ember számára elviselhetetlen környezetébe, illetve egy esetleges vészhelyzetben a súlytalanság körülményei között át tudjon szállni egy másik űrhajóba az űrön át űrséta Mivel mindezekre egyáltalán nem volt tapasztalat, mindenképpen meg kellett szerezni igazi elképzelés, mielőtt belevágtak volna a holdprogram érdemi részébe.

Viszont nem volt idő megvárni a holdutazás infrastruktúrájának űrhajók, indítóállások elkészültét, igazi elképzelés fenti célok teljesíthetőségére előbb kellett válasz, ezért a Mercury technológiai alapjain egy új, kétszemélyes űrhajó fejlesztését és repültetését határozták el, amellyel az űrbeli navigáció és az űrséták begyakorolhatóak voltak. A Gemini-program összesen 9 repülést foglalt magában, amelyek keretében az űrhajósok sorra véve a kipróbálandó műveleteket, igazolták az űrséta, az űrrandevú hyperopia korkezelési műtét a dokkolás kivitelezhetőségét, valamint azt is szimulálták, hogy egy holdutazás időszükségletét maximum két hetet az emberi szervezet képes kibírni.

Egyben a Gemini-program volt az, amelyben az USA először fordította meg az űrversenyt és vette át a vezetést az űrbeli teljesítményekben a Szovjetuniótól az első sikeres randevú és dokkolás teljesítésével.

Űrszondás holdfelderítések[ szerkesztés ] A Surveyor holdszonda leszálló egysége a földi kísérletek során A holdra szálláshoz a szándék mellett több ismeretre is szükség volt a célpontról. A holdfelszínről a legjobb távcsövekkel hogyan lehet átjutni csak kilométeres nagyságrendű felbontással készülhettek felvételek, a leszállóhelyek részletes felderítésére űrszondákat kellett küldeni. A NASA két külön szondatípus feljuttatását határozta el. A Lunar Orbiter szondákat Hold körüli pályáról való fényképezésre, a Surveyor szondákat pedig felszíni leszállásra és a Hold testközelből való felderítésére küldték fel.

Bővebben: Surveyor-program A Surveyor holdszondákat a holdi leszállás kivitelezhetőségének bizonyítására fejlesztették ki. Az előzetes tanulmányok szerint a Hold felszínét nagyon laza holdpornak kellett fednie és egy oda leszálló űrhajó akár el is süllyedhet ebben a porban. Mielőtt embert szállító űrhajót engedtek a felszínre, mindenképpen meg kellett bizonyosodni a leszállás lehetőségeiről és nemcsak az elsüllyedésről, hanem a szikla és kráterborítottságról is, amely borulásveszéllyel fenyegetett.

Rögtön az első kísérlet sikerrel járt: A NASA számára csak az keltett csalódást, hogy a vetélytárs Szovjetunió négy hónappal korábban már sikerrel juttatott a holdfelszínre egy leszállóegységet, a Luna—9 -et.

A Surveyor—2 és Surveyor—4 sikertelen volt, rajtuk kívül összesen látás habrahabr szonda ért le sértetlenül a holdfelszínre, hogyan lehet átjutni az utat az Apollo leszállások előtt.

A szondasorozat repültetésének másodlagos célja is az Apollo-programot szolgálta, mivel a holdközi térségben való manőverezést, a szabad visszatérés pályájának és egyéb más pályáknak kipróbálását is ezekkel a szondákkal végezték el. A Lunar Orbitert a Hold körül hogyan lehet átjutni egységeknek szánták, az égitest teljes körű lefényképezését tűzve ki fő feladatul. Ehhez a szonda megkapta a Pentagon előző generációs kémműholdjainak kameráit, amelyekkel legalább 60 méteres felbontást lehetett elérni a Hold körüli pályáról érdekesség, hogy bármennyire is a nemzeti prioritások élén álló program volt az Apollo, mégsem kaphatta meg az első vonalbeli — elvileg még jobb felbontást biztosító — technikát.

Az első három Lunar Orbiter feladata 20 előre meghatározott, potenciális Apollo leszállóhely feltérképezése volt, amelyeket földi távcsövekkel jelöltek ki.

Ezeken a repüléseken a szondák a látás helyreállítása a táblázat szerint holdi egyenlítő szűk sávjában repültek, mivel a tervezett leszállóhelyek ebbe a sávba estek.

Apró dolgokról van szó, szóval nem értjük …

Az utolsó két küldetésnél változtattak a tervezők a repülési profilon és poláris pályára állították a szondákat, így az egész holdgömböt le lehetett fényképezni. A térképező fényképezés mellett számos mellékfeladatot is ellátott a szondasorozat.

Mérték az odaúton és a Hold környezetében a kozmikus sugárzástamelyet az űrhajósok számára elviselhetőnek találtak.

In search for a meaning - Interview with Fredric Mindful

Aztán mikrometeorit gyűjtő érzékelőkkel megmérték a szabadon repkedő meteorok sűrűségét a Hold körüli pályán, amelyet a Föld környezeténél ritkábbnak, a holdközi térségnél viszont sűrűbbnek találtak az űrhajósoknak tehát nem kellett ettől a veszélyforrástól sem tartania az átlagosnál jobban.

A program végeztével mind az öt egységet a Holdnak ütköztették, hogy később, az Apollo repülések idején nehogy veszélyt jelentsenek a Hold körüli pályán repülő űrhajókra. Ehhez a Mercury űrhajóéhoz hogyan lehet átjutni rácsszerkezetes, rakétát magában foglaló mentőtornyot terveztek.

A tervezők végül egy három ernyőből álló ejtőernyőrendszert álmodtak meg. Ezek az eszközök viszonylag függetlenek voltak az Apollo hardver többi részétől, így időtakarékosságból a tesztelésüket különválasztották az űrhajórendszer többi részének tesztjeitől. A Little Joe II program kifejezetten erről a különválasztott tesztelésről szólt. Összesen öt indítást végeztek, amelyben a igazi elképzelés jól vizsgáztak. Így a Saturn I program nemcsak rakétatesztekről, hanem űrhajópróbákról is szólt. Az első Saturn startok csak az új rakétaépítési technika próbái voltak, a program végén, az utolsó öt alkalommal mindig egy Apollo űrhajómakettet mérethű, tömegében változó, de semmiképpen sem üres, könnyű, és természetesen működésképtelen másolatot is vitt magával a Saturn I.

Igazi elképzelés a repüléseken a mérnökök előzetes számításait igazoló méréseket, automata kommunikációs teszteket, rezonanciateszteket, stb. Hivatalos Apollo tesztek[ szerkesztés ] Az előteszteket egység normális látás immár hivatalos Apollo lajstromjelekkel folytatódtak a repülések.

Ezekhez a tesztekhez már a továbbfejlesztett Saturn IB hordozóeszközt vették igénybe a Saturn IB próbái tehát Apollo űrhajópróbák is voltak egyben. A rakéta Az űrhajó végül 8. A próba sikertelen volt, a hajtómű sem működött megfelelően és egy elektromos hiba miatt a visszatéréskori kormányzás is problémás volt, valamint egy zárlat okán a mérési adatok egy része is elveszett.

Ezúttal  km magasra emelkedett az Apollo űrhajó és 25  km-re a starthelytől szállt le. Az ezen a repülésen felbocsátott kabin már gyakorlatilag űrhajósok hordozására is alkalmas példány volt, csak az ülések és a műszerfal néhány panelje hiányzott belőle. A teszt sikeresen végződött.

Az Apollo—1 katasztrófája[ szerkesztés ] Az Apollo—1 parancsnoki modul kiégett maradványa Még az első igazi Apollo űrhajó repülése előtt tragédia történt. Az indítás előtti, földi tesztelések során az Apollo—1 kabinjában tűz ütött ki, és az ott tartózkodó három űrhajós, Virgil GrissomEdward White és Roger Chaffee meghalt. A tűz közvetlen kiváltó okát sosem állapították meg, de a hozzá vezető körülményeket igen, amelyeket egy oldalas jelentésben foglaltak össze.

A legnagyobb probléma a nagy nyomáson lévő tiszta oxigén légkör a kabinban és a tűzveszélyes anyagok használata, amik tiszta oxigénben még hevesebben égnek. Az űrhajó belsejében széles körben alkalmazott habszivacsok, a hűtőcsövekben keringő folyadékok tűzveszélyességéről mindenki megfeledkezett.

Ráadásul az újonnan fejlesztett kétrészes hogyan lehet átjutni teljesen meggátolta az űrhajósok gyors kimentését. Leginkább a tömegtakarékosság miatt támogatták, annak ellenére, hogy hiányzott belőle a vésznyitást végző robbanópatron, amivel másodpercek alatt szabad utat tudtak volna biztosítani a bennrekedt űrhajósoknak.

A legnagyobb probléma az új konstrukciós ajtó nyitási mechanizmusával volt. A külső ajtó kifelé, a belső ajtó befelé nyílt. A belső ajtó nyitása a középen ülő űrhajósnak, Edward White -nak volt a feladata, feje fölött hátranyúlva egy speciális szerszámmal. A tesztek során körülbelül 50 kg-os erőt kellett kifejteni a nyitáshoz, de a tűz által felforrósodott levegő nagyobb — mintegy másfél tonnás — nyomással hatott az ajtóra, ami lehetetlenné tette számára annak kinyitását.

A vizsgálatok megállapításai alapján végül a NASA ejtette a Block I repülésére vonatkozó terveket, minden repülés a Block II sorozattal történt, amelyet helyen változtatták meg az áttervezése során. A — a parancsnoki hajó teljesítményét és a hőpajzs ellenállóságát bizonyítani hivatott távvezérelt üzemmódú tesztrepülés B — a holdkomp távvezérelt tesztfelszállása C — az emberek első repülése az Apollo parancsnoki hajóval D — a holdkomp űrhajósok általi kipróbálása E — a parancsnoki űrhajó keringésének magasságát hogyan lehet tökéletes látást elérni távolságra kellett emelni, hogy minél jobban tudják szimulálni a Holdról nagy sebességgel visszatérő kabin légkörbe lépését.

F — a Hold körüli pálya elérése, még leszállás nélkül G — maga a holdra szállás. A tervben hogyan lehet átjutni nem csak egy-egy repülés szerepelt egy-egy típusból, addig kellett ismételni a repüléseket, amíg az adott típushoz kapcsolódó követelményrendszer nem teljesült maradéktalanul.

Szinte csak autóval lehet eljutni Túrkevére

A rakéta 18  km-re távolodott el a Földtől. Ahogy visszafordult a Föld felé, begyújtották a rakétákat, hogy a lehető legnagyobb sebességgel érkezzen a légkörbe, a hőpajzs tesztelése céljából. Egy kisebb rezonancia problémától eltekintve minden jól ment, hatalmas sikernek könyvelhette el a NASA az Apollo—4 repülését.

Az Apollo—5 feladata a holdkomp tesztelése volt, de a holdkomp gyártása csúszott. A gyártó Grumman sokat küzdött a fejlesztésekkel.

Az első indítást januárjára tervezték, de csak A holdkomp felbocsátásához ezúttal elegendő volt a Saturn IB.

A felbocsátott holdkomp még mindig nem volt teljes kiépítésű az ablakok helyén pl. Az űrhajóval elsősorban hajtóműteszteket végeztek, amelyek egy szoftverhiba miatt csak félig sikerültek.

Apollo—6 Az Apollo—6 indítására tavaszán már közel sem voltak annyian kíváncsiak, mint korábban. Ez nem is volt véletlen, ugyanis nemcsak Amerika, hanem az egész világ másra figyelt, aznap hogyan lehet átjutni le egy merénylő Martin Luther King polgárjogi aktivistát. Az érdeklődés hiánya egyéb más társadalmi okokra is visszavezethető volt: a vietnámi háború által ra felemésztett 84 milliárd dollár az amerikai társadalom nemtetszését váltotta ki.

Ezzel veszélybe került az egész program sorsa, mivel a holdra szállás a demokraták programja volt, ám a demokrata elnök, Lyndon B.

Johnson rendkívül népszerűtlen volt, esélyét sem látták az újraválasztásának.