Milyen látomással veszik fel a vasutat

Nyomtatóbarát változat Mint minden kiskamaszon, éves koromban rajtam is eluralkodott a gyűjtési szenvedély. Hogy miért éppen reprodukciókat tartalmazó anzixokat kezdtem gyűjteni, ma már nem tudom. Valószínűleg különös varázsuk volt az ötvenes évek közepén a külföldi képeslapoknak, az pedig még csak fokozta az egzotikumot — legalábbis számomra —, hogy ezek a reprók egy olyan világba engedtek betekinteni, amely itthon elérhetetlen volt.

• Online látásszimulátorok
• Valódi felelősség
• Keserű látomás a magyar vasútról Miért akarja szétverni a MÁV-ot a kormány?
• Szürkehályog műtét után a látás romlott

Kezdetben egyaránt helyet kapott a gyűjteményemben Michelangelo és Picasso, de érdeklődésem minden külső hatás nélkül! Akkor még az impresszionistáktól számítottam a modernet, s az első reprók, amelyekre emlékszem, Renoirtól, Cézanne-tól, Matisse-tól származtak. Amikor már két-háromszáz repróm lehetett, először kronológiába rendeztem azokat, úgy raktam ki a szőnyegre, hogy mindet láthassam, és a hozzá nem értők biztonságával kezdtem szelektálni. Aztán felhagytam a kronologikus rendezéssel, és a hasonló tematikájú műveket raktam egymás mellé.

Volt olyan időszak is, amikor szabályosan rangsoroltam a műveket, top twentyt, top százat állítottam össze. Hosszasan meditáltam, hogy az ennél sokkal népesebb tartalékok közül melyiknek kellene fölkerülnie a legjobb közé, s egyre megoldhatatlanabbnak láttam a magamra rótt feladatot.

Ekkor éppen Klee állt nálam az első helyen, de igazságérzetem tiltakozott ellene, hogy Kleetől túl sok mű szerepeljen, mástól pedig csak egy vagy egy sem.

Ekkor kezdtem tematizálni és a kronológiát komolyan venni.

Navigációs menü

Munkámat megzavarta, hogy antikváriumban megvettem Lehel Ferenc Csontváry-könyvét, de Csontváry-repróm nem volt, ugyanakkor feltétlenül szükségét éreztem, hogy ő is bekerüljön saját panteonomba. Addig a magyar művészeket lenéztem, s csak az es Tavaszi tárlaton döbbentem rá tizenhat évesenhogy bizony vannak huszadik századi és kortárs hazai festők is, akiknek helye lenne gyűjteményemben. A később megismert kelet-európaiakról nem is szólva… Közben a reprógyűjteményem több ezer darabosra növekedett, mert az állandóan változó százas lista mellett a minden műalkotást tartalmazó az építészetit is!

Ennek a játéknak az vetett végett, hogy megnyílt az idegen nyelvű könyvesbolt a Váci utcában, s ott megjelentek a Skira és a Somogy kiadásában a modern művészek kisebb-nagyobb kötetei, albumai, monográfiái. Majd az as brüsszeli világkiállítás képzőművészeti rendezvényének albuma, a Fifty Years of Modern Art is megvásárolhatóvá vált Thames and Hudson kiadáss attól teljesen összeomlottam, mert beláttam, hogy az a világ, amelyről azt hittem, hogy biztosan navigálok benne, sokkal, de sokkal gazdagabb, mint azt korábban naivan elképzeltem.

Még középiskolás koromban elkezdtem vásárolni az olcsóbb köteteket, néha drágábbat is. Könyvek jonathan barnes látomás ahogy képzőművészeti könyveim gyarapodtak, úgy nőtt az elkeseredésem. A kegyelemdöfést Herbert Read könyve jelentette, amely angol—amerikai megjelenése után Budapesten is kapható volt angol nyelven.

Beláttam, hogy a művészet e kis szegmense a modern, a huszadik századi is milyen végtelenül nagy és megismerhetetlen. A reprógyűjteményem arra volt jó, hogy memóriámat fejlesszem, hiszen milyen látomással veszik fel a vasutat birtokomban lévő reprodukált művet felismertem, s szerzőjét is el tudtam helyezni a művészettörténet besorolása szerint fauveista, kubista, konstruktivista stb. Ugyanakkor — legalább saját használatra — az állandóan változó én úgy értelmeztem: fejlődő milyen látomással veszik fel a vasutat szerint rangsorokat állítottam fel magamnak.

A példa a luxemburgi rádió zenei top twentyje volt, hiszen ha zeneszámokat lehet rangsorolni, akkor képzőművészeti alkotásokat miért ne lehetne? A Read megjelenése után minden megváltozott. Egyrészt mert éveim száma nőtt, s érettebben viszonyultam a képzőművészethez, másrészt mert teljesen más szisztémát nagyképűbben: stratégiát dolgoztam ki a kortárs világművészet megismerésére.

Antikváriumokba jártam, folyóiratokat vásároltam furcsa, de a Központiban mindig kapható volt a Contemporary American Art egy-egy nem túl régi, egy-két éves száma, de fillérekért lehetett kapni a két világháború közötti magyar folyóiratok példányait is. Ami ezután következett, már nem tartozik tárgyunkhoz.

Keserű látomás a magyar vasútról | Vávilagitojegkocka.hu

Felnőttem, s nagyon tudatos elhatározás eredményeképpen nem lettem hogyan éljünk látásvesztés után, és nem lettem gyűjtő.

Amiért mindezt elmondtam, annak az az oka, hogy Kieselbach Tamás megjelentette a Modern magyar festészet — második kötetét, s abban éppen azt kísérli meg, amit én a rekeszizom-látási teszt anzixaimmal tettem majd ötven évvel korábban.

Persze, azt sem mondanám, hogy klasszikus self made man, mert cipőpucoló sem volt, még csak múzeumi raktáros sem, viszont bejárt egy olyan polgári utat, amely kortársainak ne feledjük, éppen negyvenéves! Tanult művészettörténetetfiatal kora óta gyűjt, s következetes munkával megvalósította élete vágyát: egyszerre műgyűjtő és műkereskedő. Ez az életmodell a világ boldogabb részein ismerős, hiszen mindazok, akik nem a felső, de inkább legfelső társadalmi osztályba születnek, tehát nem a szülőktől örökölt vagyon okán válnak műgyűjtővé, kénytelenek mindazokkal a műtárgyakkal kereskedni isamelyek kívül esnek érdeklődési körükön.

Ezzel pénzt szereznek szenvedélyük kielégítéséhez, s a műtárgyak közelében élhetik életüket, megnövelve az esélyét a számukra fontos, az igazi tárgyak megszerzésének. A műkereskedők, pontosabban művészi tárgyakkal is kereskedők számos típusát ismerem.

Közülük a legtisztább képletet azok jelentik, akik értenek szakmájukhoz, még szeretik is munkájuk tárgyát, de pontosan felmérik, hogy ők e nagy értékű dolgokkal csak annyi ideig foglalkoznak, amíg az az eladótól eljut a vevőig. Az ószeresből műkereskedővé avanzsált, ismereteiket fölcsipegető, de lényegében teljesen tudatlan, magukat galériásnak vallók mert ilyenek is — sajnos — szép számban vannak népes csoportja számomra ellenszenves, s nem különbözik az ószerestől, akinek szintén szüksége van bizonyos ismeretekre, hogy ne menjen tönkre.

Kevés művészettörténész vehetné fel vele a versenyt a huszadik század művészetének ismeretében. S egyetlenegy sem pénz hiányában a művészetről alkotott véleménye mediálásában. A fizikai értelemben is elviselhetetlenül súlyos kötet hat kiló!

Amber-en kívül felülnek az egyik legfélelmetesebbnek tűnő hullámvasútra, amikor Wendynek látomása támad, arról, hogy egy apró, véletlen baleset következtében kisiklik a hullámvasút, melyen a barátaival ül, a kocsik a mélybe zuhannak és senki sem éli túl a balesetet. Wendy látomása: Frankie kameráját Ashlyn leveri, a hullámvasúton, ami az egyik sínre kerül. Amikor odaértek nekiütköztek és kisiklott a vonat.

Ez a könyv, úgy érzem, méltó keretet ad a benne megjelenő műalkotásoknak. Szimpatikus, hogy saját értékítéletét K. Persze akarja, de ezt csak sokkal később vesszük észre… Hiszen a 31x26 cm-es sajnos fényes!

Azt a kevés szöveget, amely a kötet elején található, könnyen feledni tudja az olvasó.

You are here:

A végén található apparátus éppen annyi, amennyi nélkülözhetetlen. Tulajdonképpen nem is nagyon lehet érteni, hogy amikor ennyi munka és pénz áll a képek összeválogatása és kötetbe milyen látomással veszik fel a vasutat, fotózása, rendezése, tördelése mögött, a finanszírozó-szerző miért elégedett meg ezzel a néhány igénytelen tanulmánycsökevénnyel.

Még Perneczky Géza — tért ölelőnek szánt? Pataki Gábor Európai Iskola- és Vajda Lajos-tanulmánya okos, szakszerű, de a szerzőhöz méltatlanul rövid. Az azonban már arcpirító, hogy Bernáth Mária Bernáth Aurél lánya, amúgy felkent művészettörténész a Gresham-kör bemutatását befejezi a harmincas évek végén, mintha a kör tagjai mind meghaltak volna a háborúban, s nem közülük került volna ki például Pátzay Pál, a magyar szobrászat elsilányítója, a létezett szocializmus egyik leghűbb művészszolgája.

Hogy mást ne is említsek. Hasonló vagy talán ennél is súlyosabb tévedés P. Szűcs Julianna szerecsenmosdatása. Ő a Római iskola már saját korában is avíttos festőit próbálja meg beemelni a XX. Molnár C.

Szűcs is beemeli tanulmányában a magyar művészettörténetbe Mikust, Domanovszkyt, Pátzayt, holott ők csupán egy politikatörténeti kontextusban lennének értelmezhetők, vagy milyen látomással veszik fel a vasutat inkább individuálpszichológiaiban, vagyis hogy kisebb-nagyobb tehetségek hogyan váltak egy elnyomó rendszer eszközeivé, s tehetségük hogyan enyészett el abban a pillanatban, amikor a politika által vezéreltté, s különösen más művészek elnyomorítóivá váltak.

Molnos Péter a párizsi indíttatású magyarokról írt nyúlfarknyi értekezést. A KÚT-ban tömörült népes gárdában egyaránt volt igazi nagymester és sok középszerű, fő törekvésük — éppen sokszínűségük miatt — nem lehetett más, mint a két világháború között elfoglalni a stratégiailag fontos pozíciókat, osztani kiállítási lehetőséget, megtartani hadállásokat.

Külön kell szólni Vaszaryról, aki napjaink egyik sztárja, legalábbis az aukciókon.

Mai sikere is elsősorban onnan eredeztethető, hogy képein nincsenek sem felvetett, sem megoldott problémák, viszont jól mutatnak a minél nagyobb alapterületű nappali falán. Különösen a nagyméretű virágcsendéletei. Biztos kézzel, kevés invencióval, nagy rutinnal odavetett művek ezek, Vaszary egész életművében alig találhatni szóra érdemes darabot.

Secondary Menu

Más a helyzet Czóbel, Márffy, Tihanyi esetében. Baj csak abból származik, ha a csoporthoz tartozást egyben minőségi kritériumként is értelmezzük. A kötet bevezető részében található irományok igazán feledhetők, s ha nincsenek ott, csak több lett volna a kieselbachi vízió. S akkor most nézzük a víziót magát. Mi is ez a képgyűjtemény? Egy nagy narratíva a magyar festészetről képekben elbeszélve, s a képek kontextusa által, magán a köteten belül is értelmezve a narratíva elemeit.

Felmerül azonban egy ismeretelméleti probléma, jelesül, hogy lehet-e abban a világban, amelyben a verbalitás dominál, nem verbálisan, önmagukkal a művek felvonultatásával a reprezentációt elvégezni? Létre lehet-e hozni egy narratívát, amely értelmesen és hitelesen fejezi ki a szerző szándékát?

Lehetne-e a XX. Vagy a XX. Lehet-e összefüggéseket, viszonyokat, kontextusokat megjeleníteni pusztán a művek egymás mellé helyezésével? Lehet-e kritikai elemzését adni bármely időben zajló jelenségsornak, ha csupán a jelenség elemeit rakom egymás mellé?

Évek óta nem volt ilyen sok újonc. Több mint kétszáz gyermekvasutast avattak fel június án Hűvösvölgy állomáson. Vasárnap reggel kilenc álmos kiskamasz villamosozik Hűvösvölgy felé Gyula bácsival, a nevelővel és az "ifis" Bálna társaságában, akinek a hátán gitár lóg.

A válasz nyilvánvaló: nem! Bármily megfontoltan és logikus rendben is helyezem el a műveket, kimarad egy lépés, a probléma és annak megoldása intellektuális kifejtése. Létrejön viszont egy vízió, amely egy képekbe szerelmes gyűjtő vállaltan szubjektív értékítélete szerint rendezi el a magyar festészet negyvenöt évét. De már itt bajba kerül a recenzens, hiszen K. Vagyis, amit a kezünkben tartanánk — ha a kötet súlya ezt egyáltalán lehetővé tenné —, maga az opus, olyan kérlelhetetlenül következetes, hogy azt kikezdeni lehetetlen.

Erre utal is K.

A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon szerkesztői a címszavakként szereplő művészeket kategóriákba sorolták, és súlyuknak megfelelő mennyiségű helyet biztosítottak számukra. Erre azért is szükség van, mert mind a lexikon, mind e képválogatás véges helyen zajlik, meghatározott és az olvasó számára még emészthető számú könyvoldalon.

Nem hiszem, hogy létezik objektív mérce, de a közmegegyezés csak ritkán rúgható fel, s akkor is alapos indoklást igényel. A közmegegyezés ugyanis egy szakmai kánont képvisel amely persze az időben állandóan változik, s korántsem koherens még egy adott pillanatban sem, a megkérdőjelezhetőség joga pedig mindenkinek megadatik. Az előző, től ig terjedő időszak magyar művészeit hasonló módon bemutató kötetben szerepel egy közvélemény-kutatás, amelynek eredményét K.

Még a céhbeli festő ítélete sem feltétlenül megfontolandó. Ez a sorrend azonban nagyjából mégis tájékoztat valamiről. Jelesül arról, hogy azok, akiknek a képzőművészet fontos vagy akikről azt hitte a mini közvélemény-kutatást végző Váradi Júlia, hogy azmilyen értékrend szerint szemlélik a műveket és azok alkotóit. A köz véleménye amennyiben arról bármit is tudunk egyszerre mértékadó és elszomorító.

Mértékadó, mert megismerem belőle, hogy egy olyan közegnek, amelybe magamat is sorolom, mely festő fontos, s mely kevésbé. Elszomorító, hogy kik azok a művészek, akik az ötvenes lista közepén, végén helyezkednek el. Anna Margit a De Ország Lili, Vajda Júlia és Gedő Ilka — hogy csak nőfestőket említsünk — egyáltalán nem szerepel az ötvenes listán!

Tudom, a művészet nem lóverseny, nincs is helye semmilyen rangsorolásnak, de ha Váradi Júlia elkezdte ezt a játékot, vegyük komolyan, s magam hadd értelmezzem szociológushoz méltó módon az eredményt.

És ha K.

1. Hat kiló Kieselbach-látomás | Beszélő
2. Hogyan lehet javítani a tudatalatti látását
3. Уходя на запад, километр за километром змеились песчаные дюны.
4. Befolyásolja-e a terhelés a látást

Persze rangsornak kell tekinteni, hogy ki hány művel szerepel, kinek jut egész oldal, kinek csak fél vagy negyed. Ám ennél a rangsorolásnál — ami csak formálisan visz közelebb a dolgok lényegéhez — fontosabb, hogy az képből kialakuló nagy narratíva gerincét jól követhetően a kor legjelentősebb művészei adják.

Azok a művészek és művek, akik és amelyek mint cölöpök jelölik ki a XX. S itt kell K. Amelyek persze nem csak és nem elsősorban K. Ilyenkor azonban nekem, nézőnek kell eldöntenem, hogy a nagy mester adta-e alább, vagy egy pillanatra a kisebb jelentőségű festő került ihletett állapotba, s hozott létre jelentős művet, netán a korszellem együttesen hatott rájuk, s ami megszületett, az a korszellem terméke.

S mit jelent a 120 látomás így, egymás után kezdem nézni a képeket, akkor valóban legfeljebb csak nagyobb blokkokat lehetne kicserélni, de magukat a blokkokat legalábbis a kötet első oldalán milyen látomással veszik fel a vasutat szabad, s alig lehet szétbontani. Aztán arra is rá kell döbbenni, hogy a tematikus blokkokat sem lehetne más helyre tenni, mert a nagy művészegyéniségek műcsoportjai látásjavító kezelés tagolt kötetben ott és csakis ott van helye egy-egy tematikus blokknak esszénekahová a szerző azt elhelyezte.

Vagyis mégis van remény rá, hogy önmagával minősítsek egy dolgot, pontosabban dolgok sorát. A kötet indítása az első száz kép rendkívül erős, szuggesztív és néhol megdöbbentő: Mattis Teutsch, Uitz, Kassák, Bortnyik és a korai Bernáth, így együtt, az áthallásokkal, hasonlóságaikkal és különbözőségeikkel azt bizonyítja, hogy a húszas évek eleje a magyar festészet nagy korszaka volt, amely szinkronban volt a világ fontosabb helyein zajló eseményekkel.

S itt kell egy pillanatra megállni, s egyik legsúlyosabb kifogásomat elmondani. Egy ekkora vállalkozás feltétlenül szükségessé tette volna, hogy ne csak saját fejlődéstörténetén belül, önmagában tehát a magyar festészet kontextusában ismerjük meg a műveket, hanem tágabb összefüggésbe ágyazva is.

Csupán tipográfiai probléma lett volna, ha az oldalak tetején folyamatosan láthatjuk persze csak emlékeztetőül, kisméretű képekenhogy adott időben és adott stílusirányzaton belül a művészet szent látásvizsgálati asztal körökkel éppen mi történt. Vagyis: ami itthon történt, az mennyire volt szinkronban a világgal, a világ művészetét meghatározó tendenciákkal.

Meggyőződésünk a fenntarthatóság

Ez a többirányú folyamatos kitekintés függetlenül attól, hogy a legműveltebb szakemberek ezt talán amúgy is tudják, de — gondolom én — nem csak ők fogják forgatni a kötetet állandóan arra figyelmeztetett volna bennünket, olvasókat, képnézegetőket, hogy a szinkronban voltunk, b le voltunk maradva, c jobbak voltunk, mint… Párizs vagy Bukarest, New York vagy Moszkva.

Egy ilyen párhuzamosan futó hármasság olyan sokat adott volna a kötethez, ami sokszorosan meghaladta volna a ráfordított energiát.

Mert több papírra nem lett volna szükség, legfeljebb kevésbé lettek volna levegősek az oldalak. S választ kaptunk volna arra az állandó kérdésre is, hogy vajon mi is voltunk-e olyan jók, mint a párizsi, New York-i művészek, vagy tényleg a periférián voltunk, s csak egy-egy zseni nőtt fel pillanatokra a világművészet nagyjaihoz.

S ami ennél is fontosabb, arról is informálódhattunk volna, hogy a hozzánk hasonló vagy nálunk rosszabb helyzetben lévő történelmi és társadalmi helyzetű országok festészetéhez képest mennyit ér t a magyar. Hogy ez mennyire igaz állítás, milyen látomással veszik fel a vasutat az aukciók milyen látomással veszik fel a vasutat, ott ugyanis annál többet ér egy mű, minél inkább jellemző az adott művészre.

Kieselbach egyik nagy trouvaille-ja, hogy olyan képesszéket fabrikál, amelyek ezeket a sztereotípiákat felrobbantják.

Nos, ezek a feszes blokkok eleget tesznek a szerzői intenciónak: egyetlen darab sem vehető ki belőlük, persze abban már nem vagyok biztos, hogy a csere elképzelhetetlen. De amit látunk, az úgy jó, ahogy van, az arról szól, amiről a szerző szólni akart. Nincs terünk arra, hogy valamennyi képből álló, többnyire kikezdhetetlenül kompakt, tematikailag értsd: ikonográfiailag hasonló művekből összerakott látás rhodopsin bemutassuk, az pedig végképpen nem lehet feladatunk, hogy egy-egy ilyen blokkon belül esetleg a kakukktojást megnevezzük például Szőnyi Látássérülés jár című képét.

Arra azonban alkalmas ez a szerkesztési elv, hogy a visszatérő blokk figyelmeztessen bennünket: valamennyi téma végigvonul a bemutatott korszakon. Szegény Kmetty felkiáltójelként odatett női aktja es! Oelmacher és Domanovszky esetében háromnegyed évszázad távlatából jogos a kérdés: művészetpolitikai szerepük volt-e ártalmasabb tudniillik a létezett szocializmusban betöltött művészetelhárító funkciójuk vagy festészetük?

Talán mindkettő… Az első akt-esszé zsenialitása, hogy a profán és a biblikus figurák ábrázolását vállaló művészek képei segítségével kapunk egy rendkívül fontos üzenetet: ha akt, akkor emberi test, meztelen emberi test, legyen az Krisztus, Szent Sebestyén, vagy fürdőző férfi vagy nő.

S nem kell komolyan vennünk a címeket, mert a festő festői problémákat akar megoldani, s szinte másodlagos, hogy ahhoz milyen tematikát rendel. Ezt felismerve kerülhetett egymás után 21 oldalon 12 szerzőtől mintegy 50 kép.

Ezek a képek egyáltalán nem jelenítenek meg azonos múmia és látás, de éppen ettől a sokszínűségtől, minőségi hullámvasúttól érezzük, hogy a korszak festészetének e szegmensét megismertük.

Végső állomás 3. – Wikipédia

Persze itt is felmerülnek súlyos kérdések. Nem lett volna-e elég a kevesebb? Kell-e ennyi Patkó Károly? Kell-e ennyi Aba-Novák? S az egész oldalas reprodukciókon valóban a legfontosabb művek jelennek-e meg?

Miért akarja szétverni a MÁV-ot a kormány?

Jó válasz nincs. Csak szubjektív. A kötet mérete és a témák gazdagsága miatt itt még arra sincs helyünk, látás hullámos egyenes felsoroljuk a kieselbachi víziókat.

Bár, aki egy kicsit is jártas a XX. Az igazi ereje, hogy a sok — amúgy szép, de kismesteri erényeken túl nem sokat mutató — kép között ott vannak a főszereplők, akik a század festészetét a vállukon hordták, akik reményt ébresztenek bennünk, hogy ott a helyünk az európai szcénában.

S hogyan lépünk be ennek a felsőbb világnak a képei közé!