Akik műtét nélkül tértek vissza látásukba,

Volt-e egyáltalán elképzelése a kiutazáskor ezzel kapcsolatban?

Aztán amikor láttam, hogy milyenek a körülmények ott, hogyan élnek az emberek, elkapott a gépszíj. Egyre több lett a megoldandó feladat, egyre inkább szükségét láttam a munkámnak, így aztán egyre jobban meg is szerettem.

Ma van Nikolett, Hunor napja!

A második már veszélyes volt. Amikor közeledett felénk a front, feltettük a kérdést a missziós atyákkal és nővérekkel, hogy mitévők legyünk. A döntésben nagy felelősség hárult rám, hisz a katolikus misszió vezetője is voltam. Végül úgy határoztunk, hogy maradunk, hisz a népért jöttünk, és a kongói egyszerű, szegény embereknek nagyon sokat számított a jelenlétünk.

Ez a missziós hivatás lényege is: együtt élni, megosztani a sorsunkat azokkal, akiken segíteni jöttünk.

Január – Semmelweis Médiasarok

Egy percig sem bántuk a döntésünket. Sokat imádkoztunk a békéért, a háború befejezéséért, és azért is, hogy kibírjuk együtt a történéseket. Aztán amikor ben a rémálom véget ért, eljöttek hozzánk az emberek, és elmesélték, milyen sokat számított az, hogy a háború idején mi mit teszünk, miként viselkedünk.

A jelenlétünk sok erőt adott a helyi népességnek ezekben a nehéz időkben. Feladatomnak a kabindai egészségügyi zóna orvosi felügyeletét kaptam, szemészeti munka híján, mivel a háború idején nem mozogtak a betegek. A helybéli sebészünk elmenekült a családjával, így a sebészeti teendők egy része is rám hárult.

Szerencsére voltak segítőim, az afrikai ápolók nagy tapasztalattal rendelkeztek ezen a területen is, ők ellátták a sebesültek egy részét: elvégeztek sérvműtéteket, kisebb beavatkozásokat. Afrikában ugyanis nem kizárólag az orvos végez ilyen jellegű tevékenységeket, hanem az ápolók is. Rám elsőrendűen a traumatológiai és a nőgyógyászati eseteknél volt szükség. Ha nehezen is, de a főápolók hyperopia torna megbirkóztam a feladattal: sikeresen végrehajtottam császármetszést, eltávolítottam méhet.

Volt például műtős lámpánk, elektromos szikénk, szívónk, és még áramunk is.

Kiderült, hogy szemészorvos leszek, és az is, hogy létezik egy kórház Afrikában, amit a közösség igazgat és adminisztrál. Mivel öt évig éltem már Algériában gyerekként, nagyon vágytam vissza, és én kértem, hogy mehessek. Azt akkor még nem tudtam, hogy Fekete-Afrika milyen, bár olvastam a missziónkról könyveket és újságokat.

Teljesen más geográfiailag, és egészen más emberek is lakják, Kongóban bantu négerek élnek, ezáltal a kultúra is sokban különbözik. Nagyon meg akartam ismerni ezt a világot, mert Algéria gyerekként teljesen elvarázsolt.

Az egy meseszép ország a tengerpartjával, az Atlasz-hegységgel, a Szaharával. Constantine városa, ahol laktunk, lenyűgöző volt. Édesapám mérnökként került ki, vízügyi kérdésekkel foglalkozott, szennyvízelvezetéssel, vízbefogással. Nagyon jól beszélt franciául, így rengeteg barátra tettünk szert szemészeti klinikai kórház mamonovsky sávban helybéli arabok között is.

Befogadtak minket, és nagyon ingyenes letöltés a szemészeti könyvekről éreztük ott magunkat.

Mégis sokan hittel, akarattal vágnak a gyógyulás felé vezető útnak, miután megkapták a betegek többségénél halálos ítélettel felérő diagnózist: tüdőrák. Kórházak, klinikák, szanatóriumok. Egykori főurak kastélyai.

Maláriának kezelték, nyomták belém akik műtét nélkül tértek vissza látásukba kinint, ami egy nagyon erős szer, szinte megsüketültem tőle, a számban fémes, kesernyés ízt éreztem.

Lehet, hogy duplán részesültem mindkét betegségből, mindenesetre nagyon besárgultam. Aztán meggyógyultam, és onnantól könnyebb lett minden. Mi a kiszonge területen voltunk - szonge a törzs neve — errefelé az emberek nagyon okosak, jól gondolkodnak, ugyanakkor lusták, lassan mozdulnak, ha munka van. A kórház sokat jelentett nekik, messzeföldön ismerték, jó hírneve volt.

Mindig akadt gyógyszer, minőségi volt az ellátás, és még enni is adtunk a betegeinknek, ami Afrikában nem szokás. Kabinda, ahol dolgoztunk, egy százezer lelkes kis város, a megye, amihez pedig tartozik, kétszer akkora, mint Magyarország, millió lakossal. Ezen a területen egyedül én voltam szakorvos. Láttam, hogy milyen veszélyeket rejt az utazás, milyen nehézségeket, mekkora anyagi terhet jelent a betegeknek és kísérőiknek is, ezért azt ajánlottam a közösségünknek, hogy nyissunk a tőlünk kilométerre lévő nagyvárosban, Mbuji-Mayiban egy szemészeti centrumot.

Ha műtök, akkor nagyon sokan jönnek. A rendelés egyébként folyamatosan zajlik, szerencsére már vannak betanított afrikai orvosok is, akik segítik a akik műtét nélkül tértek vissza látásukba. Egy aktív periódusban, egy rendelésen beteget látunk el, százalékuk műtétre is kerül.

A centrumban optika is működik, így azokat is el tudjuk látni, akiknek szemüvegre van szükségük. Ez nagyon fontos, hisz helyben kaphat gyógyszert és szemüveget is, kiképzett stábunk segítségével.

A cél az, hogy a legszegényebb ember is megkapja az ellátást. Van egy szociális kis cellánk, ahol egy kiképzett afrikai nővér ül, ő az, aki fogadja a kórlappal a betegeket, és elbeszélget velük.

Mindeközben felméri, hogy milyen anyagi lehetőségeik vannak, majd ennek alapján ajánl számukra árat. Az országnak van egy nagyon gazdag rétege — mert sok lehetőség van Kongóban — és van egy nagyon szegény rétege is, utóbbiak napi egy dollár alatti összegből élnek. Általában 20 és 60 dollár között állapítjuk meg a szürkehályog műtét árát. Hatalmas a megye, ha Mbuji-Mayitól elindulok, akkor onnan északra, kilométerre még mindig a megyében vagyok.

Arrafelé már őserdő van, egészen más törzs és más emberek. Aki arra lakik, az nem jön be a városba, még operációra sem. Az ott élők ugyanis félnek a nagyvárostól, a másik etnikumtól, ezért inkább otthon maradnak. Nincs más megoldás, mint az, hogy mi menjünk el hozzájuk. Ilyenkor felpakoljuk a hordozható műszereket, és nekivágunk a hosszú útnak.

Előtte kiszemelünk a közelükben egy egészségügyi centrumot, ahol aztán berendezkedünk, és ahol tudunk operálni is. A falvakban élők tényleg nagyon szegények, így előfordul, hogy tyúkot hoznak műtéti hozzájárulásként. Sokszor kontrollálatlanul szedik a gyógyszereket, orvosi felügyelet nélkül. Tény, hogy Afrikában a gyerekek körében a szürkehályog sokkal elterjedtebb, mint Európában, Kongóban az egymillió lakosra körülbelül száz cataractás gyermek jut.

Őket sokkal nehezebb operálni, mint a felnőtteket, afrikai kollégáim nem is vállalják a műtétjeiket. Amióta Mbuji-Mayiban megnyitottunk, azóta ott végzem ezeket a beavatkozásokat, valamint az ország déli részére is járok három-négy havonta.

Azon a területen is sikerült létrehozni egy gyermekszemészetet, ahol utánkövetik őket, és visszarendelik, ha úgy találják, nem fejlődik megfelelően a látásuk. Mára már ott is léteznek jól felszerelt egységek, ahol modern technikával sikerül dolgozni.

Ha például lecserélnek Belgiumban egy berendezést, akkor a régit — ami még kiválóan üzemel — félreteszik, és odaadják nekünk. Megvásárolni százezer dollárokért képtelenek lennénk ezeket a műszereket, elég a hozzájuk való apróbb, fogyó eszközökre előteremteni az anyagiakat. A Mbuji-Mayiban lévő centrum működtetéséhez szükséges összegnek is csak a felét sikerül előteremtenünk, mert a betegek által befizetett pénzből gyógyszert kell venni, üzemanyagot az elektromos generátorhoz, és fizetést kell adni az ott dolgozó harminc embernek.

A fenntartásban a belga Light for the World szervezet segít, velük aláírt szerződésünk is van. Ilyenkor én is feldobott vagyok, ugyanakkor forrong bennem a felháborodás, hisz borzasztó, hogy létezik olyan ország a világban, ahol az emberek vakok maradnak, az idősek ülnek a kunyhójuk előtt, és várják a halált, holott egy tíz perces műtéttel meg lehetne nyitni a szemük világát. Furcsa kettősség ez, mert a világban létező egyenlőtlenséget nehéz elfogadni.

Célom az, hogy továbbképezzem a helybélieket, akik ezeket a szemészeti centrumokat a sajátjuknak érzik majd, és folyamatosan fejlesztik őket. Ha ez sikerül, akkor ezzel az ott élők stabilitása is megteremthető, hisz bízhatnak abban, hogy ezekre a helyekre bármikor elmehetnek.

Ez kapaszkodót ad számukra. A következő öt-tíz éves tervem olyan szakemberek képzése, akik helyben, Mbuji-Mayiban nőttek fel, és nem szándékoznak onnan elmenni. Belevágtunk egy saját kórház megépítésébe is, ami az övék lesz, hogy ne a bérleményekben dolgozzanak.

Egy kedves gyerekkori osztálytársam, Varga Nóra vállalta az építészi feladatokat, akivel igyekszünk szépet alkotni, hogy szeressék majd és büszkén járjanak oda. Bízom abban, hogy ha már nem leszek ott, akkor ők mindezt továbbviszik. Talál-e olyan embereket, akikre támaszkodhat?

Ez a folyamat nagyon időigényes és fárasztó. Jelenleg négy helybéli orvosom van, három szemészeti szakápoló és egy optikus. Fontos a bővítés is, referencia centrumok létrehozása tőlünk északra és keletre, ottani szakemberekkel, ebben a hármas pólusban már jól lehetne dolgozni. Belső hívásra mentem oda, és ez a hívás még mindig él, ugyanakkor szeretnék haza is jönni.

Ha majd úgy látom, hogy nyugodt lélekkel eljöhetek, és az Úr is azt akarja, akkor elindulok. Édesanyám még él, a testvéreim és a barátaim is várnak, és a magyar haza is. Néha elfog a vágy, hogy magyar népzenét hallgassak, vagy érezzem a magyar ízeket. Ha valaki jön hozzánk, akkor mindig arra kérem, hogy hozzon füstölt szalonnát vagy kolbászt. Ilyenkor a lelkem mélyén megmozdul valami. Persze, az is számít, hogy ilyenkor eltávolodom a feladatoktól, a stressztől, ezáltal nyugodtabban alszom is.

De az is kétségtelen, hogy itt csönd van, míg ott mindig történik valami. Vagy siratás van, és akkor peregnek a dobok, hallatszik a jajgatás, vagy a szomszéd tart imaestet, olyankor énekelnek, vagy épp ördögöt űznek, szóval van minden, amit csak el lehet képzelni. Körbe vagyunk véve a különböző szekták imaházaival is, amik ugyancsak zajosak éjszaka. Mindez Mbuji-Mayi közepén történik, ahol akik műtét nélkül tértek vissza látásukba lakóházam is van.

Ez egyébként nem rossz környék, villanegyedszerű, körbekerített terület. De az itt élők nem figyelnek a társaikra, pedig létezik szabályzat arra vonatkozóan, mit nem lehet 23 óra után tenni. A gondolkodásmódjuk alapjaiban más, mint a miénk. Mi, európaiak nagy erőfeszítések árán értjük csak meg sokszor azt, hogy miért gondolják azt, amit gondolnak. Mi gyorsan, egyenes úton szeretjük elérni az eredményeket, ők ellenben nem.

Ön ugyan remekül beszél franciául, de említette, hogy ott négyféle nyelv van. Ha vidékre utazunk misszióba, ott már szükségünk van tolmácsra, általa azért megértjük egymást.

Az afrikaiaknak ugyanakkor van egy sajátos kifejezésmódjuk, amit el kell tanulni tőlük, mert csak akkor lehet a szavak mögötti tartalmat megfejteni. Ehhez sok idő kell, három vagy hat hónap nem elegendő. Ha egy afrikaival beszélgetni szeretnénk, ahhoz mindig le kell ülni, és türelmesnek kell lenni, mert ők ráérnek. Szépen be kell vezetnünk, amit mondani szeretnénk, meg kell adnunk a módját az egésznek. Nagyon érdekes egyébként az ő demokráciájuk.

Sokszor jártam vidéken, ahol dönteni kellett arról például, hogy melyik házban működjön az egészségügyi centrum. Ilyenkor összehívták az egész falu népét egy nagy fa alá, és ott mindenki elmondhatta a véleményét, a legszegényebb, legrongyosabb embert is meghallgatták. Nem vágtak soha bele a szavába, legfeljebb hümmögtek a mondandója végén. Majd a döntő szót a főnök mondta ki. Számunkra mindenesetre ez nagyon tanulságos volt, mert Európában gyakran bánunk tiszteletlenül egymással.

Novemberben már fontos, hogy ismét Afrikában legyek, mert decemberben zavargások várhatók Kongóban. December én ugyanis lejár Kabila elnök úr mandátuma, és mivel nem készítették elő a választásokat, meglehet, hogy a nép kimegy az utcákra, a katonaság pedig közéjük lő.

Annyit már tudunk, hogy az ilyen helyzetekben otthon kell maradni, lehetőleg csoportokban. Nem árt az óvatosság, mert a békés szándékú felvonulók mellett mindig akadnak olyan munkanélküli suhancok, akik csak azt várják, hogy törjenek-zúzzanak és fosztogassanak. Ismét egy nehéz időszak következik, amitől tartok ugyan, de most is úgy döntöttem, hogy velük maradok, mert szükségük van rám. Hardi Richárd ban egy hatgyerekes családba született Budapesten.

Akik műtét nélkül tértek vissza látásukba elvégezte az általános iskolát, építészmérnök édesapja Algériában kapott munkát, ezért öt évre odaköltöztek. Richárdot mindig is érdekelte a biológia, így a gimnázium után elkezdte az orvosi egyetemet Könyv emberi látás, majd amikor ban hazaköltöztek, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen folytatta.

Kisebb kihagyás után végül megszerezte a diplomáját. Munkát a tatabányai szemészeten kapott, öt évig dolgozott ott. Közben belépett egy francia alapítású szerzetesrendbe, a Nyolc Boldogság Közösségbe, és tól már a rend péliföldszentkereszti kolostorából járt dolgozni. Miután kiderült, hogy a közösségnek van egy kórháza a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahova épp akkoriban kerestek orvost, ben akik műtét nélkül tértek vissza látásukba a küldetést, algériai élményei is visszacsábították Afrikába.